TÖRTÉNET - Politikai helyzet
A hidegháború idején az Egyesült Államok egyik fő célkitűzése a kommunizmus terjedésének megakadályozása volt, különösen Délkelet-Ázsiában, ahol a dominóelmélet szerint egyetlen ország kommunista uralom alá kerülése az egész régió destabilizációját vonhatta volna maga után. Az 50-es években Vietnam két részre szakadt: Észak-Vietnamot a kommunista Ho Si Minh vezette, míg Dél-Vietnam a Nyugat támogatását élvező, de belső konfliktusokkal sújtott ország volt. Az 1950-es évektől kezdve az Egyesült Államok gazdasági és katonai támogatást nyújtott Dél-Vietnam számára, hogy megakadályozza a kommunista terjedést. 1963-ra azonban világossá vált, hogy Dél-Vietnam belső stabilitása törékeny, és a Vietkong – az észak-vietnámiakat támogató kommunista gerillák – egyre nagyobb területeken vették át az irányítást. Lyndon B. Johnson amerikai elnök döntő lépésre szánta el magát: nem csak anyagi és tanácsadói támogatást nyújt, hanem ténylegesen amerikai katonákat is a konfliktusba küld.
1964-ben a Tonkini-öbölben történt incidens, amelyben egy észak-vietnámi hajó megtámadta az amerikai Maddox rombolót, ürügyet szolgáltatott Johnson elnök számára, hogy kibővítse az amerikai katonai jelenlétet Vietnamban. A Kongresszus elfogadta a Tonkini Határozatot, amely lehetőséget adott az elnöknek, hogy „minden szükséges lépést megtegyen a délkelet-ázsiai kommunizmus feltartóztatására.” 1965 márciusában az első amerikai harcoló egységek partra szálltak Dél-Vietnamban. A kezdeti cél az volt, hogy megvédjék a kulcsfontosságú bázisokat és városokat.
A vietnámi háború nemcsak egy politikai és katonai konfliktus, hanem egy rendkívül szokatlan és brutális hadszíntér is az amerikai katonák számára. Az ellenség, a Vietkong, a dzsungelben rejtőzködik, bonyolult alagútrendszert használ, és olyan gerillataktikákat alkalmaz, amelyekkel a hagyományos amerikai katonai stratégiák nehezen boldogulnak. A dzsungel, a hegyek és az ismeretlen terep miatt az amerikai katonáknak új taktikákat kell kidolgozniuk, és sokszor meglepetésszerű, pusztító rajtaütésekkel találják szembe magukat.
Az amerikai stratégia kezdetben a „bodycount”, vagyis a katonai győzelmet az ellenség veszteségei alapján mérik. Az amerikai hadsereg hatalmas légi fölényére támaszkodik, több ezer bombát, sokszor napalmot dobnak le a dzsungelben rejtőző vietnámi csapatokra és folyamatosan használja a helikoptereket csapatai gyors mozgatására. Az UH-1 Huey forgószárnyának jellegzetes hangja szinte jelképévé válik a vietnámi háborúnak. A légitámadások és légi fölény ellenére az észak-vietnámi harcosok gyakran visszatérnek, és újra támadják a kulcsfontosságú pontokat.
